Téma kilátással: őrlőfelületek

Az Alantika-hegységben (Kamerun) élő koma törzs asszonyai kukoricát őrölnek falujuk közelében. A módszer nem is lehetne egyszerűbb: a csupasz sziklafelszín sekély mélyedéseibe magvakat szórnak, majd egy kézre álló kővel megőrlik őket. A kb. 40×30 cm méretű mélyedések talán természetes eredetűek, talán némi extra energiával igazították a praktikus téglalap alakra. A sűrű használat során tovább mélyülnek, ezért sokszor nehéz megállapítani az eredeti formát. A szikla peremén egyéb kőeszközöket halmoztak fel; egy részük marokkő, de néhány őrlőfelületként használt laposabb kőtömböt is látni. A munkához kevés egyéb felszerelésre van szükség. Mindössze egy széles szájú, behúzott peremű mély edény tűnik fel, amiben az őrleményt viszik majd haza.

A módszer ősi, és szinte mindenhol megtalálható a világban. A képen látható jelenet annyira elterjedt, hogy szinte minden mesterséges(nek tűnő) sziklavájatra hajlamosak vagyunk a mozsár kifejezést használni. Angol nyelvterületen biztosan így van: a régészeti kutatás sokáig csak érintőlegesen foglalkozott az ilyen jelenségekkel, fogalomkészlete szegényes maradt. A sekély és nagyobb mélyedéseket általában sziklamozsaraknak (bedrock mortar) hívják, a kisebb, félgömbszerűeket csészenyomatként (cupmark, cupule) könyvelik el.

A valóság temészetesen sokszínűbb ennél. Az ember alkotta sziklamélyedések változatos formájúak, többféle technikát használtak kialakításukhoz, rendeltetésük pedig meglepően sokágú. Ma úgy látjuk, hogy alapkőzet, forma, kialakítás és használat közösen járul hozzá ehhez a változatossághoz. A hely és kontextus is fontos: egy mélyedésnek más haszna kell, hogy legyen egy falu mellett, és más egy lakatlan sivatag közepén.

Az ember alkotta sziklamélyedések vizsgálatában óriási előny, hogy ezek az objektumok elmozdíthatatlanok: megőrzik használatuk eredeti téri összefüggéseit. A koma asszonyok őrlőfelületei ezer év múlva is pontosan mutatják majd, hogy a munkát többen végezték, hogy egymástól úgy fél méternyire dolgoztak. A lelettípusnak persze megvannak a hátrányai is. Mivel a felület az esetek többségében a szabad ég alatt vészeli át az évezredeket, nem képződnek rajta talajrétegek, ritkán őrzi meg azt, amit tartalmazott, ráadásul a forma képtelen olyan kifinomult stílusbeli információkat közvetíteni, mint például a kerámiaedények állandóan változó mintái. Az objektumok korának meghatározása ezért nagyon nehéz, használatuk és újrahasznosításuk fázisai alig különíthetők el, ahogy kulturális hovatartozásuk megállapítása is kihívást jelent. Ezer év múlva igencsak nehéz lesz megmondani, hogy a képen látható mélyedések egyáltalán egyidősek-e, mikor és mire használták őket.

A válasz mégsem lehetetlen. Ma két fő megközelítéssel találkozhatunk a sziklafelületek kutatásában, melyek nem függetlenek egymástól: szimbolikus és funkcionális. Közös bennük, hogy a lelettípust összetett jelenségként kezelik, ahol a néhány alapvető forma mögött sokféle jelentés sorakozik.

Afrika, Ausztrália és Észak-Amerika sivatagos vidékein hagyományosan erős az etnográfiai, etnoarchaeológiai szemléletmód. Az őslakosok szokásai, beszámolói alapján funkciók egész sorát sikerült elkülöníteni. Magvak őrlése, tárolása, víz összegyűjtése, és számos egyéb praktikus hasznosítás mellett a sziklamélyedések meglepően sokszor tűnnek fel rituális kontextusban. Dél-Afrikában a csészenyomatok készítése, állatok és egyéb tárgyak felajánlása víztározó sziklaüregekben az esőhozó rítusok része. Kaliforniában a mélyedések dokumentált használatai között találjuk: területjelzés; rituális hely jelölése; haláleset jelölése a közösségeben; rituális célra használt esővíz felfogása; útjelző; csillagtérkép; fogamzást elősegítő mágikus kőpor kinyerési helye; őrlőfelület; festéktároló sziklafestmények mellett stb.

Az etnoarchaeológiai megközelítés a rituális tevékenységek kapcsán jelentős átfedésben van a főleg Európa atlanti partvidékén jellemző tájrégészeti és kognitív régészeti kutatással, ami a sziklaművészetre koncentrál. A sziklaművészet egyik fő mai teoretikusa, Paul Taçon így ragadja meg a lelettípusban rejlő lehetőségeket: „Az általunk sziklaművészetnek hívott jelenségen kereszül azt láthatjuk, ahogy a múlt embere saját magának reprezentálta és interpretálta a változó világot. Nem is az egyes motívumok figyelemreméltók, hanem a jelenség globális természete. Az elmúlt 40000 évben, de talán még régebb óta, az emberek egyre inkább szimbólumokkal töltik fel a tájat. Sajátosan emberi vonás ez, egy módja annak, hogy társadalmi tájat alakítsunk ki (socialize landscapes). Az eredmény a tekintetet rabul ejtő ábrázolások mindenütt jelen lévő, hatalmas mennyisége – amennyire az idő és a szerencse engedte őket fennmaradni.” [Taçon & Chippindale 1998: 1] A régészet számára a lehetőség itt az ember alkotta sziklamélyedések társadalmi „kódjában” rejlik. Bármi is egy konkrét emlék funkciója – őrlőfelület, területjelzés, vagy rítusok nyoma – a készítők és használók társadalmáról is hordoz értékes információkat.

A sziklamélyedések komplex funkcionális megközelítése a forrásanyag szisztematikus technológiai elemzésére épít. David Eitam a közel-keleti Natufi kultúra ember által alkotott sziklamélyedéseit és hordozható őrkőeszközeit vizsgálta e módon. Véleménye szerint az eszközök társadalmi/rituális értelmezése előtt a praktikus funkciókra kell rákérdeznünk, mivel a „többletjelentés” csak az eredeti használat fényében érthető meg. Öt lépést határoz meg a kutatásban:

  1. az eszköz morfológiai és technológiai vizsgálata
  2. a használat rekonstrukciója történeti feljegyzések és etnográfiai megfigyelések segítségével
  3. a felületek vizsgálata a helyi őskörnyezeti viszonyok fényében
  4. a használat történetének rekonstrukciója, vagyis a különböző korszakok sziklamélyedéseinek összehasonlító vizsgálata
  5. a feltételezett használat kísérleti régészeti tesztelése, melynek során mikrobotanikai és használati nyomelemzéssel deríthetők fel a különböző funkciók eltérő „ujjlenyomatai.”

A két megközelítés előnyeit egyesítette Dani Nadel és Lengyel György  az izraeli Raqefet-barlang objektumai esetében. A késő natufi korból származó, változatos formával és kialakítással bíró 77 mélyedés nagyjából elhelyezhető Eitam funkcionális tipológiájában, de a lelőhely kontextusa a mindennapos használaton túl vezette a következtetéseket. A legtöbb példány valójában alkalmatlan volt a munkavégzésre (ferde felszínbe vájták őket, túl mélyek voltak), szándékosan tárgyakat helyeztek el bennük, illetve az itt talált temetkezések körül csoportosultak. Az ásatók szerint ezek a mélyedések a temetkezéshez, illetve a temetési rítushoz kapcsolódnak. A natufi kultúrában nem ismeretlen ép vagy törött mozsarak elhelyezése a halott mellett. A mozsár és a mozsártörő (pisztillus) ebben a kontextusban talán szexuális szimbólumok is, melyek a termékenységet biztosítják túlvilági gazdájuknak.

Nadel és Lengyel alternatív magyarázatként a mélyedések létrehozásába fektetett energiát mint társadalmi tőkét emlegetik. Ezeket az objektumokat fáradságos és hozzáértő munkával lehet csak létrehozni, létezésük így készítőjük hírnevét öregbíti. A hírnév kulcsa persze a nyilvánosság, a nyilvános szereplésre pedig kiváló alkalom a temetkezés vagy a megemlékezés aktusa.

Téma kilátással: mi ez?

Képek, ábrák, és grafikonok tere rövid szöveges kommenttel – egy kép száz szóval felér. Az adat-vizualizációnak (is) becézett tudományterület szerint a képi eszközök a megértést segítik azt kihasználva, hogy képesek vagyunk mintákat és trendeket megragadni pusztán a látványban is. A régész számára ismerősek ezek az eszközök, hiszen túlnyomórészt tárgyakkal dolgozik, és első körben a látványra hagyatkozik. Legalább ilyen fontos a látvány szerepe az iskolatársakkal, kollégákkal és a közönséggel való kommunikációban, ezért a jó képek és ábrák külön kategóriát érdemelnek a blogon.

A képről

A képet Joan Riera antropológus készítette Kamerunban. Joan az ezredforduló óta foglalkozik fenntartható fejlesztési projektekkel a közép-afrikai régióban. 2008-ban alapította saját, felelős turizmussal foglalkozó vállalkozását Guillermo Casasnovas etnomuzikológussal.

Felhasznált irodalom

Dubreuil L. 2004: Long-term trends in Natufian subsistence: A use-wear analysis of ground stone tools. Journal of Archaeological Science 31: 1613–1629.

Eitam, D. 2009: Late Epipalaeolithic Rock-Cut Installations and Groundstone Tools in the Southern Levant. Methodology and Classifi cation System. Paléorient 35(1): 77-104.

Grosman L., Goren-Inbar N. 2007: “Taming”rocks and changing landscapes: a new interpretation of Neolithic cupmarks. Current Anthropology 48(5): 732–740.

Nadel, D., Lengyel, Gy. 2009: Human-made bedrock holes (mortars and cupmarks) as a late Natufian social phenomenon. Archaeology Ethnology & Anthropology of Eurasia 37(2): 37–48.

Parkman, E.B. 1996: The supernatural frontier in Pomo cosmology. Proceedings of the Society for California Archaeology 9: 9-12.

Schoeman, M.H. 2009: Excavating the ‘waterpits in the mountain’: the archaeology of Shashe-Limpopo Confluence Area rain-hill rock tanks. Southern African Humanities 21: 275–298.

Sutton, M.Q. et al. 2006: Cupules as containers: a hypothesis. Pacific Coast Archaeological Society Quarterly 45: 91-97.

Taçon, P.S., Chippindale, C. 1998: An archaeology of rock-art through informed methods and formal methods. In: Chippindale, C., Taçon, P.S. (szerk.), The archaeology of Rock-art: 1-11. Cambridge: Cambridge University Press

Wright, K.I. 1992: A Classification System for Ground Stone Tools from the Prehistoric Levant, Paléorient 18: 53–81.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s